Igen, jól látjátok, ritkán ontom rátok a hülyeséget mostanság. Tudniillik, van jó pár nem igazán vasúti, és nagyon is vasúti témájú projekt, amiket mostanság kell kivitelezni. (És ne felejtsük el, hogy a lustaság fél egészség!)
Kitöltendő az űrt, ismerek olyat, aki viszont nagyon is ráér sínt koptatni, és el is ment Debrecenbe, hogy MD-zzen egy utolsót a december 12-i menetrendváltás előtt.
És most át is adnám a szót Misinek!
Egyik jó barátommal úgy gondoltuk, hogy a hétvégén elmegyünk Debrecenbe és utazunk egy utolsót az MDmot-tal Nagykereki felé, mielőtt még a decemberi menetrendváltáskor kivonnák őket a forgalomból.
Szolnokról a 7:25-ös személlyel mentünk. Maga az út se volt unalmas, hisz ezen a napon ment nagyváradra a Focis vonat, így és Püspökladányban igazi meglepetés várt. Egy szélső vágányon várakozott a 424-es Bivaly vonatára.
Egy másik vágányon meg egy biharkeresztesi tandem csörgős szendvics várakozott.
Lassacskán megérkeztünk Debrecenbe. Az állomásra begurulva velünk párhuzamosan a kiszemelt áldozat kísért minket. A csarnokba besétálva a kijelzőn még nem volt semmi jel arra, hogy melyik vágányról és mikor indul a mi járatunk. De pár perc múlva minden információhoz hozzájutottunk. A 10. vágány mellett állt a szervényünk. Azaz az MDmot 3006-os és a Btx 011-es vezérlővel az élén.
A motor még állt mikor kiértünk a peronra, hisz még jó fél óra volt indulásig. Sajnos a mozdony visszapillantó tükrére felkötött fekete szalag szomorúan tudatta, hogy ezek már az utolsó kilométerek egyike.
A kijelzőn már ki volt írva, hogy indulás 9:40-kor, az úti cél: Nagykereki. Indulás előtt még néhány képet készítettem a járműről.
Pár perc múlva közepes koromfelhőt felpöffentve beindult a motor. Nem volt már sok hátra, elindultunk. Pontosan a kiírt időponthoz ragaszkodva. Mit is mondjak erre? Újra gyereknek éreztem magam, hisz már több mint 10 éve nem hallottam azt a jellegzetes Piroska gyorsítást. Debrecenből kiérve a pálya állapota erősen megváltozott. 30-as 40-es lassújelek közepette haladtunk a pusztában. Közben a kalauz megkérdezte, hogy milyen céllal járunk erre és mondtuk hogy emlékutazáson vagyunk. Jóindulatúan javasolta, hogy Pocsaj-Esztár állomáson ha leszállunk utána 1 km-re van a vasúti híd ahol remek fotókat lehet készíteni. És hamarosan visszafelé jönnek majd. Tehát leszálltunk az említett állomáson. Maga a megálló egy elhagyatott épület. Néhány ablak betört és néhol a vakolat leválik, de szerkezetileg teljesen rendben van. Amolyan igazi mellékvonali hangulat. 3 vágány, ebből egy átmenő, kettő pedig használaton kívüli, egykori tehervágányok. Közbe hallani az elinduló szerelvény gyorsítását, ahogy lassan eltávolodik a pusztaságba.
Még pár percig hallani a csattogást, de utána teljes csönd.
Elindultunk a síneken az említett híd felé. Ezalatt az 1 km alatt akaratlanul is eszembe jutott hogy itt a vasút teljesen más mint a fővonalak mentén. Teljesen nyugodtan, lassan döcög a pályán, semmi jele a nagy rohanásnak, mint akármelyik nagy állomáson és mégis szinte mindig, minden állomáson pontosan érkezik.
A hídhoz érve szemügyre vettem a építményt, utána átmentünk rajta és a túlparton felállítottam a berendezést.
Kollégám a telefonján mobilinterneten próbálta megnézi a menetrendet, hogy a fotózás után melyik vonattal is tudjuk folytatni utunkat Nagykereki felé. Ezután egy jó óráig semmittevés. Legalábbis kívülálló szemszögéből úgy tűnhet. De az ember, ha igazi csönd van és „barátságos” tájon van, akkor mindig talál valami érdekes dolgot. Egy kis várakozás után feltűnik a távolba a visszatérő szerelvény.
A gép élesítésével és az exponáló gomb aktiválásával igazán szép képek készültek. A mozdonyvezető fényszóróval és kürttel jutalmazott meg minket, ami egy ilyen út során bizony meg tudja dobogtatni az ember szívét, mosolyt csalva az arcunkra.
Gyaloglás vissza az állomásra. Kb. másfél óra a következő vonat indulásig, addig iszunk egy kávét Pocsajon. A vonatindulás előtt már negyed órával felállítottam a kamerát. Mikor újra feltűnt a szerelvény a távolban, katt-katt, egy-két újabb kép.
Begurul az említett szerkezet, de immár a 019-es vezérlő kocsival az élen és a 3004-es mozdonnyal. Újra indulás, újra gyönyörű gépzajok a szerelvény hátulja felől.
Kb. 20 perces utazás után a vonat egy szűk ívvel befordul Nagykereki állomására. Fél perc múlva a motor áll. Minek menjen, hisz még bő fél óra van a visszaútig?
Nagykereki, végállomás. Szó szerint, ugyanis egy jó 70 méteres kihúzóvágány végén egy gyomokkal benőtt földkupac található.
Ezelőtt 20-25 évvel még folytatódtak tovább Románia felé a sínpárok. Sajnos ez már a múlt. Viszont a jelen, itt Nagykerekin főleg egy napsütéses novemberi hétvégén nagyon szép és nyugodt.
A fák lehullott levelei színesítik a sínek talpfáit. A délutáni fényben még néhány kép készítése a „nap hőséről”.
De nem vagyunk egyedül, további 4 vasútbarát fotóskollégával ismerkedünk meg. Ők autóval jöttek és végig kísérték a vonatot az útján állandóan megörökítve azt. Indulás előtt 4-5 perccel beindul a motor, a mozdonyvezető megkérdezte hogy mennyit álljon előrébb a jó képek érdekében. Pár méter gurulás és kész a fékpróba, meg természetesen néhány új kép.
14:55 kalauz sípol, motor pörög, füstpamacs a levegőbe és megindulunk Debrecen felé. A visszaút alatt a kalauzzal beszélgetve megtudtam, hogy biz ezek a szerelvények nagyon is nélkülözhetetlenek. Napközben szinte konganak az ürességtől, de reggel Debrecen felé és este Nagykereki felé igencsak kevésnek bizonyulnak a 2-3 kocsis szerelvények. Visszaúton Sárándon 11 perces állás következett, a keresztet vártuk. Pár perc várakozás után begördült a másik MD szerelvény.
Elindulás után a maradék utat Debrecenig az ablakban töltöttem, hogy még addig a pár percig hallgathassam az MD-k semmivel össze nem téveszthető hangját.
A Hajdúság székhelyére lassan befutunk. Fűtőházban Szergejek, Csörgők és még egy-két Piroska tölti pihenőjét. Megállás. Mielőtt leszállnánk, még egyszer utoljára végigmentünk a szerelvényen, közben felidézve gyerekkorom nagyszerű utazásait. De nincs mese, egyszer mindennek vége szakad, így nekünk is le kell szállnunk a vonatról. Még utoljára a napsütésben néhány képet készítek, majd elindulunk a váróterem felé.
40 perc múlva indul egy gyors Szolnok felé. Jó lesz. Egy röpke negyed órára kimentünk az állomás elé, leülve a padra, szemlélve a cívis város villamosait.
A hazaút már sötétben telt és nagyrészt alvással.
Ez egy fárasztó nap volt, de ennek ellenére nem bántuk meg. Teljes elégedettséggel gondoltam vissza, hogy még egyszer utoljára utazhattam gyerekkorom kedvenc vonatán.
0 komment:
Megjegyzés küldése