Ma délután elmentem befizetni a lakbért. Egész nap gyönyörű, napsütéses idő volt, és ez megmaradt egészen délutánig. Sétáltam a Mester utcán a villamosmegllóhoz, és mikor odaértem gondoltam, miért is ne menjek gyalog, miért is ne hagyam magam mögött a hétköznapokat arra a pár száz méterre?
Elindultam, gondoltam, majd szépen lassan elballagok az Üllői útig, de a többiek rohanása, a város rohanása magával rántott. Csendes, szép zene szólt, és csak élveztem a napsugarakban fürdő város látványát. Egy tanulóvezető harcolt a túlélésért. Neki még egy darabig 50-nel kell menni...
A fák még mindig téli álmukat alusszák, így láthattam a táblát: 4 Szolnok/Ferihegy => Egy kis utalás, emlékeztető, hogy honnan is jöttem, egy pár emlékkép... És végül az Üllői út: egy másodpercre végleg elvonatkoztat az ember a jelentől, és látja maga előtt megelevenedni az 1956-os eseményeket, vagy akár a régebbieket...
De már ismét a jelenben vagyok: zörög az út közepén a Combino, és előttem az aluljáró. Át az ellenőrök sorfalán, le a lépcsőn, másfél perc a következőig. Pont annyi, hogy elgyalogoljak a peron végére: első kocsi utolsó ajtó, a Klinikáknál ez lesz a legközelebb a kijárathoz. Befut egy 81-717-es. Rossz helyre álltam, egy ajtóval hátrább. Előbbre rohanok, hölgy utastársaimat előre engedem, utolsóként csak befordulok a kocsiba, és már indulunk is. Mellettem aranyos barna hajú lány. Nem nézek oldalra, csak az ablakra, bele az alagút tubingjeinek sötétjébe, de így is látom... A sötétet egyszercsak felváltja a sárga fal, a szerelvény megáll. Az ajtó kinyílik, fel a lépcsőn, ki a szabadba. Már csak pár perc séta, és meg is érkezek.
Ezt a kis időt még próbálom kihasználni, de már itt is az ajtó, amin belépek a mókuskerékbe.
Elnézést, nem volt nálam fényképezőgép, pedig lett volna fotótéma bőven...
Höri
0 komment:
Megjegyzés küldése